Welcome to WordPress.com. This is your first post. Edit or delete it and start blogging!

Új blogom (ez marad aktív): http://kozgazblog.blogspot.com/

(http://themengesproject.blogspot.com/)

Az előbbi két történet azért kicsit elgondolkodtatja az embert. Ezek a
szerzetesek meg tudnak élni önellátó módon és boldogan. Valószínűleg
nem függnek szinte semmilyen külső hatástól, hacsak nem az időjárás
viszontagságaitól.
Gazdasági szempontból, feltehető a kérdés, hogy miről van szó jelen
esetben. Mert ilyen hozzáállással semmiképp sem érhető el gazdasági
növekedés – amit ma szinte kizárólag a GDP növekedésével azonosítunk.
De mégis, ezek az valószínűleg jól érzik magukat, még ha mai értelemben
szegények is.
Miért kell nekünk a GDP növekedés? Nem akarok nagyon destruktív lenni,
és emberek ha a mai világrendszer feltételeiből indulunk ki, nem válasz
az, hogy "nem kell".
De mégis, minek kellene alárendelni a GDP növekedését, ha nem a
társadalmi fejlődésnek, az egyének minél boldogabbá válásának, a
társadalom mint egész egészségesebb létezésének, és a fenntartható
működésnek. Jelenleg nem ezt látom. A GDP növekedése mint valami
toposz, bálvány áll a közgazdász szakmában. Talán túl nagy befolyása
lett a közgazdászoknak a társadalom működésére. Talán nem a gazdasági
növekedésért vagyunk itt, hanem a gazdasági növekedés egy lehetséges
eszköz a végső cél, a társadalmi fejlődés elérésére. A válság kapcsán
esetleg azt a kérdést is fel kellene tenni: a bankrendszer van értünk
avgy mi a bankrendszerért?Az az érzésem, hogy  a túl nagyra nőtt uraság
a társadalom nyakába akar ülni. Kívánatos az, hogy a méretükkel járó
soha nem látott befolyással rendelkező nagyvállalatok (jelenesetben
bankóriások) nyereségeiket inkább megtartják maguknak, veszteségeiket
viszont készséggel társadalmasítják. Hol van itt az üzleti felelősség?
Nem mondom azt, hogy a Lehman csődje utáni "csődölésre jelentkező"
bankóriásokat hagyni kellett volna bezuhanni a szakadékba, de azt
mondom, hogy az ilyen rendszerkockázat-növekedésnek elejét kellett
volna és kellene venni. Hiszen minél nagyobb egy elem a szorosan
összekapcsolódó globalizált pénzpiacokon, annál nagyobb a veszélye egy
esetleges bedőlésnek, hiszen akkor – a dominó-elv alapján – az egész
rendszert fenyegeti. Ezért most, hogy a válság, vagy inkább csak
recesszió végével el kellene gondolkozni a nagy bankok szétaprózásán.
Hiszen a kockázat még mindig áll.

A globalizáció áldásos hatásait nem firtatnám, minden közgazdaságtani
könyvben szépen kifejtik a kereskedelem általános jólétnövelő
tevékenységét. Ez igaz is, és meggyőződésem, hogy a szegénység
fokozatos felszámolásához hozzájárul a jelenlegi fogyasztásorientált
rendszer. Országhalmazok emelkedtek ki a szegénységből, Dél-Kelet-Ázsia
például. Ha lassan is, de az afrikai szegénység csökkenni fog. A hiba
ott volt, hogy az egészségügyi módszerek rohamos fejlődését nem követte
ezen országok társadalmi, politikai, technológiai fejlődése. Hogy miért
nem? Nem volt idő, egy-két generációról van szó. A színvonalas egyetemi
képzés húzhatná ki őket, és komoly technológia és tőkeimport. Ennek
azonban rengeteg korlátja van, a politikai instabilitástól az
infrastruktúra hiányáig, tehát az ördögi kör itt is jelen van.
Felteszem azonban, hogy a globalizáció, a folyamatos GDP növekedés, a
működőtőke egyre intenzívebb áramlása fokozatosan megoldaná ezt a
problémát. Nem vagyok globalizációellenes, ha csak az nem számít annak,
hogy a diverzitást megőrzendő támogatni kell hagyományaink, saját kis
és közepesvállalataink, kultúránk megőrzését, a tömegkultúra
terjedésének sodrában. Mert szép.
De hogy komolyabb dolgokat említsek, a fejlődés nekem valami olyan
világos irányt jelent, amihez el lehet jutni. Olyan célja nem lehet a
fejlődésnek, ami kivitelezhetetlen. A jelen világrendnek és irányunknak
két korlátja lehet, és mindkettő a fogyasztásorientáltságból
következik. Az egyik a mindent elöntő szemét, a környezetszennyezés és
éghajlatváltozás, a másik az energia hiánya. Ha szép sorjában Kína,
India, és Afrika polgárai is felemelkednek a fejlett világhoz közel
álló életszínvonalra – amit egyébként jogosan akarhatnak – akkor
autókat vesznek majd, fogyasztanak majd, sokszorosát a mainak, ami
megtermeléséhez rengeteg energia kell ugyebár. A két akadály kéz a
kézben jár. Egy probléma van igazándiból: túl sok nyersanyagot lehet
még elégetni. Ha mondjuk 10 éven belül kifogynánk a fosszilis
energiahirdozókból, semmi gond nem lenne. De így: valószínűleg 2050ig
fenntarthatatlan pályán mozog a gazdaság. Kína fogyaszása eléri az
USA-ét, termelése meghaladja azt, Indiával egyetemben. Hozzá szénnel
működő hőerőművekben megtermelt energiát használnak majd. A
klímaváltozásnak már most komoly következményei vannak, sokat már most
látunk India déli részein és máshol. Kérdéses, hogy a folyamat
visszafordítható-e még, de ha nem állunk le, visszafordíthatatlan lesz
(az üvegházhatás újabb melegedést indukál, hiába állunk le a
CO2-kibocsájtással). De mért mondom hogy túl sok még az elégetnivaló?
HAtározott meggyőződésem, hogy a világ nem több mint egy évtized alatt
át tudna állni egy szinte teljesen fenntartható fejlődésre. De ahhoz
rendszereknek kell kialakulni. Mire gondolok? A 20. század elején Henry
Ford-ot idiótának nézték. Az autó elveszett ötletnek tűnt. Drága volt,
nem voltak benzinkutak, a kis gyártási mennyiség miatt. Amint kiépült a
benzinkút és úthálózat, amint "nagyban " gyártották az autókat, és a
skálahozadék így kihasználhatóvá vált, beindult az autóipar és máig
szárnyal. Ugyanez volt a helyzet Thomas Edisonnal. Nem ő találta fel a
világítást, sem az izzót. Egy rendszert dolgozott ki, amellyel minden
háztartásba eljuthat az elektromosság. Így már a tőke is melléállt,
kivitelezhető volt. A gond, hogy most nem helyi szintereken, hanem
világszinten érné meg a megújuló energiaforrásokra átállni. Akkor
komoly üzleti háttér is segítene, ha lenne koordinált cselekvési terv.
Ehelyett mit látunk? Koppenhágában az országok vezetői egymás füle
mellett beszélnek el.
Ki lesz a 21. század Henry Fordja vagy Thomas Edisonja? Jó lenne már ha
körvonalazódna egy arc, mert kicsúszunk, félek hogy kicsúszunk….És
akkor mindenkinek rossz lesz, ez nem is kérdés.

Lin-csi kolostorában
egy reggel így szólt az apáthoz ifjú tanítványa, Jen-csao szerzetes.

– Mester! Éppen
kerek egy évet töltöttem kolostorodban. Részt vettem foglalkozásokon, szorgalmasan
dolgoztam, számos alkalommal vonultam vissza meditációra. Lelkem nyugalmát mégsem
lelem. Most tehát elmegyek!

– Járj szerencsével,
Jen-csao! – válaszolta hűvösen Lin-csi, s otthagyta a szerzetest. Jen-csao megsértődött.

– Várj, Mester!
Meg se kérded, hová megyek?

– Mindegy neked,
hogy merre mész, Jen-csao! Lelked békéjét úgysem leled.

– Azt mondtad
egy éve, hogy itt nálad meglelem. Egész éven át nem kíméltem magam, minden percem
ezért áldoztam. Ennyi erőfeszítés nem lehet hiábavaló! Rossz mesterem voltál,
Lin-csi – panaszolta az ifjú, majd végtelen szomorúsággal hozzátette. – Lelkem
békéje távolabb van tőlem, mint valaha. Félek, ezután már valóban sehol nem
lelem.

– Egyszer, még
ifjú szerzetesként, lent délen, a hegyek között többször is találkoztam egy
öreg paraszttal- fogott példázatba a Mester, hogy megvigasztalja a tanítványát.
– Ez az öreg paraszt mindig ugyanazon az úton járt meglátogatni a gyerekeit-
a hagy túlsó oldalán. És akárhányszor találkoztam vele, mindig egy marék földet
vitt a zsebkendőjében. Egyszer aztán megkérdeztem tőle, hová viszi a földet.
– A családunk egyik fele a hegy túlsó oldalán él, a másik fele meg ideát. Nehéz
átmásznunk a meredélyen, amikor meglátogatjuk egymást. Ezért odébb hordjuk innen
ezt a hegyet. – Azt mondtam neki. Öreg, ez a hegy nagyon nagy. Nem tudjátok
elhordani. Hogy képzelitek?

– Minden úton
mindegyikünk elvisz a hegyből egy marékkal. Az itteniek is meg az ottaniak is
– és majd az unokáink is. A hegy egyre kisebb lesz, mi pedig egyre közelebb
kerülünk egymáshoz – felelte az öreg.

– Jen-csao –
emelte fel a tekintetét az ifjúra a Mester. – Te is így kerülhetsz közelebb
a lelked békéjéhez. Csakis így. Ne legyen a munkádban erőfeszítés. Ne siess!
Ne kapkodj! S meglásd, elhordjuk a hegyet, észre sem veszed – szólt a tanítványához
Lin-csi apát egy reggel, kolostorában, a Huo-to folyó partján.

Lin-csi apát
egy nap meglátogatta a szomszédságában álló kolostort. Az ottani apát büszkén
mutatta neki, mennyi bambuszfáklyát gyártanak szerzetesei.

– Szorgalmas,
dolgos szerzeteseim vannak, Lin-csi, láthatod! Sokat dolgozunk, de sokat is
keresünk. Annyi bambuszfáklyát adunk el a városban, hogy kolostorunk vagyona
vetekszik Vang nagyúréval.

– Na és miért
szorgoskodtok ilyen nagyon, apát uram? – kérdezte tőle Lin-csi.

– A munkánk
hasznából munkásokat veszünk a faluból, és velük még több bambuszfáklyát gyártunk.
Majd azt is eladjuk a városban.

– És a hasznából
újabb fáklyákat gyártotok és újabb hasznot termeltek? –kérdezett újból Lin-csi.

– Igen. A haszonból
újabb hasznot termelünk, abból megint újabbat, és így tovább – válaszolt az
apát, majd szétrepesztette a büszkeség.

– Mondd, minek
nektek ehhez a kolostor? – firtatta Lin-csi. – Nyugodtan kint maradhattatok
volna a városban, ott is mindenki ilyesmivel elfglalava.

– Elárulom neked
Lin-csi. Már csak néhány év, s a miénk lesz az ország leggazdagabb kolostora.
Ezután megint néhány év, és úgy élünk majd itt, mint palotájában a császár.
És amikor gazdagok leszünk, már nem gyötörjük magunkat fárasztó munkával, csak
magunkra figyelünk. Teát iszunk naphosszat, s a Tanításról beszélgetünk. Elmélkedünk,
és hallgatjuk a kert madarainak énekét. Boldog idők várnak ránk, barátom! Nekem
elhiheted. Ezért gürcölünk.

– Mondd, apát!
Mit csináltatok ti, mielőtt nekiláttatok pénzt keresni?

– Mielőtt nekiláttunk
pénzt keresni, – kezdte az apát –bizony nagyon csendesen éltünk. Igaz nem gyötörtük
magunkat fárasztó munkával, csak magunkra figyeltünk. Teát ittunk naphosszat,
s a Tanításról beszélgettünk. Elmélkedtünk, és hallgattuk a kert madarainak
énekét. De akkor szegények voltunk, Lim-csi, nagyon szegények – sóhajtott az
apát, s várta, hogy Lin-csi sajnálja őket. De Lin-csi csak ennyit mondott.

– Feltaláltad
a macskát, jó apát, amelyik se kint, se bent nem fog egeret! – s bár valóban
őszintén szánta a csapdába esett apátot, dühösen elviharzott. Soha többé nem
látogatta meg azt a kolostort.

Tegnap megjelent egy cikk, egy interjú a Die Welt nevű német konzervatív lapban nagyrabecsült Nobel-díjas írónkkal, Kertész Imrével. Szinte már szokásos "erősen kritikus" hangnemben szól haza a büszkeségünk Berlinből a szövegben. Pár órával rá megjelent egy cikk az Indexen, egy kivonat az eredeti interjúból, melyben a következők olvashatók:

" Egy nagyvárosi ember pedig nem tartozik Budapesthez, az a város szinte teljesen balkanizálódott."

"Amikor még Budapesten laktam, a tranzisztoros rádiómmal állandóan a fürdőszobába kellett mennem, ha zenét akartam hallgatni, mert csak ott volt jó a vétel."

"Nemrég tíz napot töltöttem egyvégtében Budapesten. A helyzet tíz év alatt folyamatosan romlott, ma a szélsőjobboldal és az antiszemiták szava a döntő. Magyarország régi szenvedélye, a képmutatás és az elfojtásra való hajlam ma ugyanúgy jellemző, mint mindig is. Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: mindebből semmit nem dolgoztak fel, csak elkendőzték holmi szépítgetésekkel."

"Én az európai kultúra produktuma vagyok, egy dekadens, ha úgy tetszik, gyökereit vesztett figura, ne nyomja rám a Magyarország-cimkét!"

 

Tulajdonképp semmi baj sincs azzal, ha valaki ezt nyilatkozza. A baj ott kezdődik, amikor másnap ezt letagadja, buta hazudozásokkal körítve.

 

""Az egyik internetes portálon teljesen meghamisították a Die Welt című lapnak adott interjúm szövegét – jelentette ki az író a Duna Televízió Híradójának. – Természetesen voltak kritikus mondataim, de azok általában nem sértik sem a nemzetet, sem a népet, sem az embereket. Ezeket építő szándékkal mondtam, akármennyire is haragszanak rám egyesek. De az, hogy egy cikket meghamisítanak és az ellenkezőjére fordítják, az felháborító. Ma reggel a Die Welttől fel is hívott a cikk szerzője, és tudatta, mélységesen felháborítja a dolog. Ennek az interneten is hangot adott"

"A kritikáimat mindig nemzetellenes megnyilatkozásnak veszik – mondta Kertész Imre a Duna Tv Híradójának. – Nagyon örülnék, ha valóban a javára lehetnék Magyarországnak, a hazámnak"

 

Ezek szerint, valaki a fordítást hamisította meg, az eredeti cikk tiszta. Márpedig  a fordítás teljesen transzparens. Ebből pedig egyenesen következik, hogy Kertész Imre keveri a szart, nem tudja mit beszél, talán megbolondult. Jobb lenne mindenkinek, ha nem nyilatkozna többet, és élvezné Berlin szépségeit.

Nachdem ich Frankfurt gründlich besichtigt habe, fuhr ich mit einer sehr sehr stinkenden Damen nach Tübingen.Sie hat bei der raschen und anstrengenden Arbeit in der Bank seine Kleidungen voll geschwitzt. Doch war sie sehr nett. Aber ich fand es besser, eher mit 3 Gracien im Auto nicht zu viel zu sprechen. Ich hörte musik, und tat so, als wenn ich geschlafen hätte.  

Tübingen ist ein Ort, worüber ich später gerne meine Enkelkinder erzähle (wenn ich Enkeln haben werde), aber drüber, was ich dort gemacht habe, lieber nicht. Ich war verliebt, vielleicht bin ich noch.

Die Stadt ist eine richtige Studentenstadt – mit 80.000 Einwohner, daraus 40.000 Student, eine echte historische Universitätstadt, die vielleicht im Herbst die schönste ist. Es war Herbst. Ein Paar Bilder: 

Die innenstadt lässt sich zu Ronda zu vergleichen (ein kleinstadt in Spanien)

Die Uni ist ein Burg, mit eine sehr schöne Ausblick auf die Stadt. Es ist offensichtlich, schwer nicht zu bemerken, dass ich hier so viele Freude hatte. Es ist auf meinem Gesicht.:)

Er ist Nelson, bei dem ich geschlafen habe. Und diese Flüssigkeit ist keine Piss, sondern Weissbier, der gerade in der Kneipe gebraut wurde.Er war lecker, und ich sollte ein bisschen betrunken meine Fahrt fortsetzen, nach Basel. 

06.11.2009, schon wieder in Köln, meine dritte Heimat nach Miskolc und Budapest, und ich habe schon aud dem Weg beschlossen, mein Blog auf deutsch, manchmal auf englisch zu führen. Einerseits, weil ich es für etwas Sinnvolles halte, damit ich die Spreche(n) üben kann, andererseits habe ich endlich Bock drauf, meine Gedanken auf Fremdsprachen zu außern. Es ist schon nicht soo fremd, wie es zuvor war.

Heute ist Freitag, schon eine Woche hat verfließen, rasch, wie es nur eine Augenblick wäre, aber es hat mit mir so viel geschehen. Ich kann das kaum glauben, und mit große Gratulationen für mich selbst erinnere mich an der schönen Reise durch Deutschland in die Richtung von Schweiz. Das war ja mutig von mir, wie ein Freund gesagt hat, alleine mit einen kleinen Rucksack, mit Anderen, die ich gar nicht kenne zusammen zu reisen. Mein Plan war das Folgende: nach Basel mit der „mitfahrergelegenheit.de” – zuerst nach Frankfurt am Freitag, dann nach Tübingen, Freiburg, und endlich nach Basel. Diese bedeutet, dass ih 4 mal umsteigen, und mit andere 4-5 Leuten mitfahren sollte. Ich hab hingekriegt, alles klappte, und Basel erreicht. Ich wollte am Mittwoch aus Basel mit Flugzeug nach Düsseldorf (und mit dem Zug nach Köln) fahren. Schade, dass ich mein Flug verpasst habe…

 

Aaaber, über die Reise und über die Städten. Ich begann zu reisen, wie gesagt  – am Freitag mit einem arabischen Mann, der aus Irak kam, und einer Finanzberaterin aus Korea. Es war kein Wunder, dass eine Finanzberaterin nach Frankfurt fahren wollte: diese Stadt ist die Finanzcenter Deutschlands, mit Wolkenkratzern, und der DAX selbst (die deutsche Börse) befindet sich auch hier.Da ich noch nie auf einem Wolkenkreuzer war, sollte ich auf jeden Fall mal probieren, wie es geht. Es war da widersprechend: manchmal hatte ich das Gefühl, dass ich bald von einem Terrorist getötet werde, manchmal spürte ich etwas Warmes (nicht mein piss), als ob ich auf der Spitze der Welt wäre. Ich war eine halbe Stunde auf dem „Dach” der „Main Tower”, hörte Musik, Bach, Beethoven. Es war echt cool.Aber ich muss auch erwähnen, dass die Innenstadt selbst wirklich schön ist, mit dem Brunnen des Friedens, und mit diesen kleinen Fachwerkhäusern. Es lohnt sich wirklich, Frankfurt zu besichtigen.

Es ist hier die Ausblick auf Frankfurt

 

Dies hier ist ein Stier vor der DAX. Er  ist das Symbol der Prosperität auf den Kapitalmarkets

(und eigentlich in Allgemeinen auch)

 

Die Innenstadt ist auch ganz schön, hier der Brunnen des Friedens

Ha már így belejöttem ma az írásba, akkor kiírom magamból a mostani életfelfogásomat, ami egyik eleme lehet annak a nyugalomnak, amit mostanában érzek. Soha sem jártam még ilyen közel ahhoz, amit elfogadhatónak tartok életről, ahlálról, létezésről. Pontokba szedem, mert úgy könnyebb összeszedni azt, amit vonaton, bicajon, gyalog, pihengetve elgondoltam, persze ez csak kivonat, tehát ha valaki olvassa, valószínűleg egy pár pontból nem tudja magáénak érezni. Ezt át kell gondolni.

 

1. Isten léte alapvető kérdés. Szinte biztos vagyok benne, hogy olyan értelemben nem létezik, hogy valami felsőbb hatalom figyeli a döntéseinket, annak jóságát vagy rosszaságát (na és persze előtte eldönti, hogy mi a "jó" és mi a "rossz"), majd pedig hátradőlve ítéőszékében, a pokol vagy a mennyország felé mutat. Ez az isten-kép társadalmi kényszer, törvény szülte dolog,mégpedi azért, hogy az emberek az úgymond "jó" út követése szerint éljenek – amiket persze valami felsőbb hatalomnak tulajdonított törvényeknek neveztek el, pedig nem voltak másak csupán, mint pár igen értelmes társadalomszervező meglátásai arra nézve, hogy az ember hogyan képes anélkül együtt élni egy helyen, hogy megölné a másikat.

Akkor mi is lehet Isten, ha egyáltalán létezik? Pár pont még előtte.

 

2. Létezés. Mindent körülvesz, mindenütt jelen van, és mindenképp jobb, mint a semmi, mert gyöbyörű. Miben különbözik az ember léte egy más élőlényétől vagy épp a kőétől vagy acélétől vagy a jégcseppekétől a felhőben? Az öntudat, és a fokozatosan felépülő egyéniség, amihez egyre inkább ragaszkodunk majd – az emlékek, a tudás, az emberi kapcsolatok.

 

3. Az egyéniség, amihez olyan görcsösen ragaszkodunk és "magunk"-nak nevezünk, szerintem nem olyan nagy dolog. Miért lesz valaki olyan amilyen? Ezerféle dolog közrejátszik. Akaraterő és siker, örökölt jellemzők, társadalmi helyzet születéskor, majd a taníttatás, hogy hol él az ember, milyen hatások érik, és mivé váliik, de az is, hogy hogy néz ki. Ha nagy nevető szemeket örökölt az ember, akkor szinte tennie sem kell semmit, hogy bízzanak benne, ha kicsi a szeme és rosszindulatú a tekintete, akkor mindenki azt várja tőle, hogy nem lesz valami kedves ember, és azért goromba is lesz előbb utóbb, valószínűleg.

Ez az egyéniség, amihez sokan úgy ragaszkodnak.

 

4. "Halál". Sokan annyira ragaszkodnak az egyéniségükhöz, hogy felteszik a kérdést: "a halálom után ugye a lelkem megmarad és a Paradicsomban fogok élni az idők végezetéig?". Még ha létezne is egy felsőbb hatalom, aki üzemelteti ezt a Paradicsom nevű pub-ot, ha van egy kis esze, akkor nem köti hozzánk ezt a hozzánktapadó egyéniséget, ami annyira sem a miénk, mint az étel, amit megeszünk (majd pedig kijön ugye), vagy a söröcske ebéd után.

Meggyőződésem, hogy egyéniségünk megsemmisülése tökéletes lesz. Persze ezt nehéz elképzelni, mert a jelenben mindig annyira magunkénak érezzük, és azt mondjuk, "ez és ez vagyok". Az emlékek, a tapasztalat, mind a sutba megy.

 

5. Az élet  (öregek állandó tapasztalata, én még eddig nem nagyon érztem) rövid és átmeneti. Átmeneti azért, mert ha magunkat az egyéniségünk milyenségéből vezetjük le, akkor születésünk előtt és halálunk után – ha tényleg nincs Paradicsom pub – ez elveszlik. 

Két kérdés vetődik fel bennem: egyrészt, ha tényleg átmeneti, akkor mi volt előtte és mi lesz utána, másrészt pedig akkor mégis mi a fasznak vagyunk itt, mit kezdjünk ezzel az idővel.

Az első kérdésre érzem csak a választ, megfogalmazni baromira nehéz, mert bennem is itt motoszkált a begyakorolt figura: létezés=az én létezésem. Pedig valójában a létezés állandó, örök, szétválaszthatatlan, és nem az egyéniséghez, de nem is a testhez köthető. A létezés ott van egy darab kőben, egy szitakötőben, és mindenben ami az élet jelenlétét hirdeti. És meggyőződésem, hogy születésünkkkor kiemelkedünk az öröklétből, halálunk után pedig visszaereszkedünk ebbe a körforgásba, ami valóban nagyszerű, végtelenül erős, és örökké jelenvaló. Valami ilyesmi lehet a "Nirvana", nyugalom de mégis folyás. Ilyesmit akkor is érezhet az ember, ha teljesen ellazul, nem gondol semmire, nem emlékezik és nem tervez, csak belesüpped és érzi a létezést. (mellesleg ezért drogoznak és piálnak egyesek..) Valószínűleg ebben az állapotban lehet minden állat és növény, az öntudatlan létezés állapotában, aminél kellemesebbet nem nagyon tudok elképzelni.

 

6. Külön pontban az "akkor meg mi a fasznak vagyunk itt" emberként-ről. Az evolúció – ami a természet legalapvetőbb mozgatórugója – egyik útja vagyunk, és nem igazán tartom megalapozottnak azt a véleményt, hogy az ember a csúcsa.Egy olyan életforma vagyunk, aminél különösen fontos a társas lét. Abban vagyunk erősek, hogy össze tudunk fogni (más fajok is képesek erre, ki jobban, ki kevésbé). Ha az emberi létünk átmeneti és relative rövid, viszont mind előtte, mind pedig utána végtelen egyéniségnélküliség és ellazulás vár ránk (aminél jobb nem nagyon lehet), akkor a "habzsoljunk és mindenből minél többet vegyünk el magunknak, mert egyszer élünk"-felfogás szerintem butaság. Sokkal inkább azon kell fáradozni, hogy saját életünk és más ember élete – ez az átmeneti időszak ne szenvedéssel, hanem kellemes dolgokkal legyen teli. Például a habzsolásunkért cserébe mást megkárosítani ebből kifolyólag értelmetlen.

Amellett, hogy szervezgetjük az életünket, hogy ne legyen nehéz és szenvedéssel teli, az egyedüli dolgunk az lehet, hogy más ember életét jobbá tegyük, nem csak most, hanem a jövőben is. Ezért az emberi társadalom tökéletesítésére kell koncentrálnunk.

És hogy mi marad az egyéniségünkből? A tetteink maradnak meg, mint hatások. Persze nem olyan erős, mint a szél vagy a víz ereje, de sok kis cselekedet összeadódik, és ezzel ha a világot megváltani nem is lehet, de az emberi társadamat jobban működővé tenni mindenképp. Persze ehhez valamennyire meg kell érteni a "szolidaritás" kifejezést.

És ha saját szükségleteinket már kielégítettük, van mit enni és inni, onntól kezdve lehet fáradozni a társadalom jobbátételén. Mert az szembeötlő, hogy otthon 10ből 5 ember lehajtott fejjel megy az utcán, itt pedig a többség elég boldognak látszik. Valamit csak lehet tenni, nem lehet mindent istenre kenni…

 

 

 

 

 

Nem vagyok az a fajta, aki fűvel fával közös fotókat csinál és azután a seggére is kirakja bizonyítékként, hogy ő egy közkedvelt figura – mint ahogy ezt igen sokan és szerintem elég nevetségesen teszik. Nyilvánvaló a szándék – a pszichológus beszél most – státusz, annak bizonyítéka, hogy megfelelően képesek integrálódni a társadalomba, és így az erősnek látszani akarás. Úgy érzem, erre nincsen már szükségem, az utóbbi időben pszichésen sokkal erősebb és objektívebb lettem, nem tudom miért vagy hogyan. Abban egészen biztos vagyok, hogy vannak barátaim, ezt bizonygatni saját magamnak nem látom értelmét, mások felé kommunikálni pedig – hát bocsássatok meg, ugyan. 

Úgyhogy csinálok szép képeket, mert ezek tényleg gyönyörűek, nagyszerű helyek. Eddig ami itt megfogott az például lemenő nap látványa az ablakomból. Ez a kép olyan mintha festeték volna.

A következő, ami lenyűgözött, az a kölni dóm monumentalitása, az, hogy emberkéz ilyen hatalmasat építeni tud. Ez a társadalmat dícséri. Amikor ideér az ember vonattal, rögtön megcsapja a látvány, ez a hatalmas fekete öreg hölgy, a dóm.

A harmadik kép, amit hosszan néztem, az nem igazán szép, de valamiért magával ragadó, és ipari és modern, de mégis…különös. A Rajna-partján három lakóház, ami úgy néz ki mintha maga a kikötő lenne:

Közben voltam Maastrichtba Ákosnál. Egy kép – hogy azért rólam is legyen majd valamit mutatni az unokáknak, hogy nagyapa volt fiatal is vagy ilyesmi . Szép város tényleg, bár ami igazán emlékeztetes, az Ákos akciója az egyik coffeshop padlóján, hörgés, rángatózás, haldoklás. Utólag már vicces.

Múlthét csütörtökön beléptem egy focicsapatba. Egy horvát srác, Ilije invitált, amatőrök, bár sokkal jobban játszanak mint én. Minden lehetőség adott, hogy Németországban focizzon az ember. Otthon nem, ez van. A kép reggel készült, pont nálam volt a fényképező. Itt játszunk csütörtök esténként, jó kis pálya, pont az 1.FC Köln stadionja mögött, ködösen: